Pelle János

 

Az újra felfedezett Kéthly Anna

 

A vaskos kötet borítóján egy idős, rokonszenves asszony fényképe látható. Nem ismerős, mert az elmúlt évtizedekben soha nem találkoztunk vele, annak ellenére, hogy a huszadik század egyik legjelentősebb szociáldemokrata politikusa. Az 1889-ben született Kéthly Annának csak a fiatalkori portréja “ugrik be”, amely valamikor a húszas években készülhetett. A vizuális emlékezetben tátongó lyukat az sem tömte be, hogy a főváros hetedik kerületében teret neveztek el róla, ahol a szobrát is felállították. Napjainkban a baloldal gyakran hivatkozik rá, elődjének, példaképének tekinti, a szocialista párti asszonyok és lányok kék lufikat eregetnek a képmása előtt. Ugyanakkor a jobboldal is belejelentette rá az igényét, melynek dokumentuma a Száműzve, de le nem győzve című, a politikus asszony emigrációs levelezését tartalmazó kötet.

 

 

Kéthly Anna pályafutásában vitathatatlanul akadnak momentumok, melynek alapján mind az MSZP, mind a FIDESZ elődként tekinthet rá. 1945 előtti politizálását, melyre a Horthy-rendszerrel való éles szembenállás és a szervezett munkásság érdekeinek képviselete volt a jellemző, a szocialisták “ideológiai hagyománynak” tekintik. Következetes szovjetellenessége, a liberalizálódó Kádár-rendszer megbélyegzése, erkölcsi alapon való elutasítása viszont a jobboldal eszménye. Erkölcsi igényessége, feddhetetlensége, reménytelen helyzetekben is erőt adó elszántsága példát mutat valamennyi magyar politikai osztály számára. Ady szavaival szólva a “percemberkék dáridóját” ma is túlharsogja a hangja. 1939-ben és 1941-ben bátran kiállt az országgyűlésben az MSZDP nevében a zsidótörvények ellen, a német megszállás után nagyjelentőségű életmentő akciók szervezett a szociáldemokratákkal szimpatizáló nőgyógyászok mozgósításával. Ennek keretében bujkáló zsidó asszonyok százai szakíthatták meg a terhességüket, aminek az adott körülmények között  rendkívül nagy volt jelentősége.  Nemcsak a második világháború alatt nyújtotta a hősiesség nagyszerű példáját, de 1945 és 1948 között is támogatta a zsidók kivándorlását. Mindezért magas izraeli kitüntetését kapott, Golda Meir személyesen is fogadta.

 

A Zichy Mihály gondozásában, az Országos Széchenyi Könyvtár és a Széphalom Könyvműhely kiadásában megjelent kötet, melynek anyaga a politikusnő hagyatékából állt össze-, arról győz meg, hogy még Kéthly Anna sem volt tévedhetetlen. Olykor bámulatra méltó éleslátásával sem volt képes áthidalni a magyar politikai kultúra tátongó szakadékait, nem tudta betölteni a “fekete lyukakat”. Több tucat autonóm gondolkodású, erkölcsileg feddhetetlen politikusra lett volna szükségünk, egynek bölcsessége nem lehetett elég számunkra. De a diktatúrák még őt is illegalitásba kergették, börtönbe és száműzetésbe küldték. Talán ezért tartunk ott a rendszerváltás után tizenhét évvel, ahol napjainkban, mert hiányzott a fundamentum, melyre építhettünk volna. 

Érdemes itt egy kis kitérőt tenni a magyar politikai rendszerek erkölcsi alapjairól. Az Osztrák-Magyar Monarchiát az 1848-49-es magyar forradalmat és szabadságharcot véres kézzel elfojtó Ferenc Józseffel kötött kiegyezés hozta létre, Horthy Miklós rendszerét a vörös terror után következő fehérterror, a különítményesek gyilkosságai alapozták meg. A második világháború és a holocaust felmúlhatatlannak tűnő borzalmai után négy évvel az új diktátor, Rákosi Mátyás koncepciós pereken alapuló gyilkosságokat és újabb, tömeges terrort produkált, Kádár pedig Nagy Imre és az 1956-os forradalmárok kivégzésével gondoskodott a saját “bűnadagjáról”. 1990-ig nem volt magyar rendszer, mely ne morálisan szennyezett talajban gyökeredzett volna, így a stabilizálódó, többpárti demokráciában kialakuló intézményes képmutatás és korrupció csak annyiban tekinthető előrelépésnek a sötét múlthoz képest, hogy az újonnan színre lépő politikusok kezéhez legalább kivégzettek vére nem tapad. 

A „tiszta lappal” induló rendszereket a század folyamán nehéz volt tárgyilagosan megítélni, és 1945-ben a kommunisták sokakat megtévesztettek az ígéreteikkel. Ekkor még Kéthly Anna is hitelt adott nekik, bár kezdettől fogva bizalmatlan volt irántuk, hiszen 1917 óta következetesen szemben állt velük. Mégis tévedett a megítélésükben, mert nem sejthette előre elvi és gyakorlati pálfordulásaikat, stratégiájuk és taktikájuk cinizmusát a koalíciós időszakban. Ezért, amikor már 1945 nyarán kényszerhelyzetbe hozták, igyekezett a “kisebbik rosszat” választani, és súlyos következményekkel járó hibákat követett el.           

 

Mivel a kötet a politikusnő 1957 és 1976 közötti emigrációs levelezését tartalmazza, viszonylag kevés szó esik benne az MSZDP válságokkal terhes, 1938 és 1948 közötti időszakáról, s ezen belül Kéthly Annának Peyer Károlyhoz fűződő ellentmondásos viszonyáról. A magyar politikai élet, és ezen belül a demokratikus baloldal legsúlyosabb válsága ebben az időszakban következett be, ekkor vetették el a ma is érezhető konfliktusok magvait. Érdemes röviden szólni a korszakról, melyben a szociáldemokraták (azon kívül, hogy tragikus vérveszteséget szenvedtek), többször is szétszakadtak, amit utóbb sem voltak képesek kiheverni. Az első zsidótörvény elfogadása után Veres Péter cikket írt Népszavában, melyben a párt megtisztítását sürgette az idősebb, zsidó származású vezetőktől. Ezután váltották le a kommunistákkal következetesen szembenálló Buchinger Manót és a trockizmus felé nyitott Mónus Illést, s lett főtitkár a befolyásolható, egykori kőfaragó munkás, Szakasits Árpád, aki magával hozott jó néhány, a későbbiekben a kommunistákkal összefogó vezetőt, így Marosán Györgyöt és Kállai Gyulát is. Velük szemben az MSZDP jobboldalát főként Peyer Károly és Kéthly Anna képviselte. Ők még az ellenállási mozgalomban is távolságot tartottak a kommunistáktól, és a polgári pártokkal (többek között a kisgazdákkal, de a legitimistákkal is) való összefogást pártolták. A felszabadulás után, 1945 nyarán Rákosiék  expressis verbis közölték Kéthlyvel: ha a párt nem zárja ki a mauthauseni koncentrációs táborból több hónapos késéssel visszatérő, de a Bethlen Istvánnal kötött paktum miatt megbélyegzett Peyer Károlyt, ellene is hajszát indítanak. Kéthly ekkor „taktikai kompromisszumot” kötött, belement Peyer kizárásába, aki ezek után az MSZDP támogatásától megfosztva, a parlamenten kívül, a politikai élet perifériájára szorítva politizált.   1947-ben a Magyar Szabadság Párt képviselő jelöltjeként indult választásokon, majd egy évvel később emigrált.

 

Kéthly, amikor 1945 nyarán elfogadta az MKP diktátumát, hasonlóan járt el, mint Nagy Ferenc miniszterelnök, amikor alig több mint fél évvel később hozzájárult a “kisgazda összeesküvők” kizárásához. Valószínűleg azt remélte, hogy a békekötés, és a szovjet csapatok kivonulása után jóvá teheti hibáját. Mint ismeretes, erre nem kerülhetett sor, hiszen Peyer 1947 őszén száműzetésbe kényszerült, és ez lett a sorsa négy évi ÁVH börtön, majd az 1956-os forradalom néhány reménykeltő napja után Kéthlynek is. De az 1945 és 1948 között elkövetett tévedések tragikus módon befolyásolták az 1956-os emigráció sorsát. A forradalom után nyugatra távozott politikusok nem tudtak összefogni az 1945 és 1948 között kikerültekkel, nem sikerült megalakítani 1957 januárjában Strassburgban a Magyar Nemzeti Bizottságot, mely egyfajta ellenkormány lett volna, s hosszabb ideig tartó alternatívát képviselt volna a Kádár-rendszerrel szemben.

Nem sikerült az emigrációban tisztázni a nemzeti érdek, a globális kapitalizmus és a szocializmus viszonyát, összefogni a demokratikus jobboldallal. Utóbb nem lehetett fenntartani az „exilpártot” sem. Az emigránsok, miután 1973-ban még létrehozták a „Szociáldemokrata Alternatíva” nevű dokumentumot, Kéthly Anna 1976-ban, Brüsszelben bekövetkezett halála után szétszéledtek, önálló szervezetként megszűntek létezni. Magyarországon nem következett be az, ami Csehszlovákiában megtörténhetett. Itt a bécsi emigrációból hazatérők szociáldemokrata vezetők, akik 1948 és 1989 között meg tudták tartani pártjuk jogfolytonosságát, meghiúsították a kommunisták törekvését, akik a rendszerváltó országokban néhány hét leforgása alatt mindenütt a demokratikus baloldal maszkját öltötték magukra, legitimmé váltak, mindazon bűnök ellenére, melyeket előzőleg elkövettek.

Kéthly gyűlölte a Kádár-rendszert, mégis 1963 augusztusában, egy levelében így írt: „Magam is azt hiszem, hogy a jövő Magyarországa  csak szocialista jellegű lehet, ezt a jelleget semmiképp sem szabad összetéveszteni azzal, amit ma otthon ’szocializmusnak’ neveznek.” Egy másik, 1958 júliusi levelében viszont így fogalmazott:  “Mennél tovább tart a magyar diktatúra, és mennél kegyetlenebb, annál inkább jobb felé tolják a politikailag tájékozatlan embereket, akik előtt a szocializmust tökéletesen kompromittálják a kommunisták.”

A kényszerű emigráció miatt létrejött elméleti zűrzavart és belviszályt csak úgy lehetett volna elkerülni, ha a legitim magyar szociáldemokrata párt a némethez és az osztrákhoz hasonlóan áttér a munkásosztály képviseletéről az összes társadalmi réteg és csoport képviseletére. Néppárttá válva, a változó viszonyoknak megfelelően módosítania kellett volna a viszonyát a szocializmus eszméjéhez is. De az MSZDP nem tarthatta meg sem magyar földön, sem pedig az emigrációban a maga Bad Godesbergi-i kongresszusát, melyen Kéthly Anna bizonyára kiemelkedő szerepet játszhatott volna.  A diktatúra évtizedei alatt a szociáldemokratákra szórt rágalmak annyira legyengítették a párt itthon túlélő, illetve nyugatról hazatért maradványait, „utolsó mohikánjait”, hogy az MSZDP az 1989-90-es rendszerváltás idején már nem tudott talpra állni. Nem jutott be a magyar parlamentbe, helyén ma is a cégért gyorsan átfestő, a globalizált kapitalizmus szolgálatára felesküdött volt kommunisták ülnek. Arról, hogy ez a veszteség milyen súlyos volt, Kéthly Anna emigrációs levelezését olvasva győződhetünk meg igazán.