Paul Valéry írta, még a XIX. században, az akkori idők romantikus történelem-szemléletéről: „A történelem a legveszélyesebb termék, amit az értelem kémiája valaha kitermelt, mert mindent igazol, amit akarunk, és nem tanít pontosan, mivel mindenről tud, és mindenre példát mutat.” Sajnos, úgy fest, hogy egy korántsem romantikus korra, a Kádár-korszakra  is igaz ez a megállapítás. Várható volt a rendszerváltozás táján, hogy a marxista szemlélet sokáig megmarad a fejekben, hiszen a tudat változik a leglassabban. De azt nem gondoltam volna, hogy ilyen „eredményes” lesz e korszak történelemtanítása. (Miközben 1956 az azt megelőző időszak tanításának teljes csődjét mutatta – tegyük hozzá: szerencsére.)

Egy olyan Kádár János nevével fémjelzett koré, melyben a példaképek 23-as „toplistáján” Lenin 3., Marx 6., Engels 9., Spartacus 10., Ságvári Endre 11. lehetett, míg Szent István a 23., Zrínyi Miklós a 20. helyen szerénykedett csupán. Még jó, hogy az első tízbe olyanok bekerülhettek, mint Mátyás király (1.), Kossuth (4.), Széchenyi (5.), Hunyadi János (7.) és II. Rákóczi Ferenc (8.). Ez az 1975-ös felmérés viszont büszkén állapította meg, hogy a korábbi, 1959-es felméréshez képest Marx, Engels, Lenin, Spartacus – és a korrektség kedvéért tegyük hozzá, hogy a 2. helyen végzett Petőfi is (pontosabban annak kilúgozott, forradalmi változata) – jelentősen előrelépett.

Az sem véletlen, hogy a példaképek csoportjai között az „egyetemes történelmi szereplő” mellett a „munkásmozgalmi” vezetett a „szabadságharcos”, az „országépítő, rendteremtő”, a „tudós, művész” és a „népi hős” előtt. Tanulságos továbbá az is, hogy a legtöbb tanulónak a példaképet a „család” után az „iskola” adta, rögtön ezt követte a „történelmi alak”, a „sportoló”, a „művész”, a „tudós” és a „közéleti személy”.

Miért idéztem oly hosszan ezt az egyébként széles körű, de reprezentatívnak korántsem mondható felmérést? Talán azért, mert – mint cseppben a tengert – tükrözi az Albert B. Gábor munkájának címében felvetett kérdésre adott választ. Bizony, tudattorzítás történt a Kádár-korszakban, mégpedig eredménnyel. És ennek részesei voltak a korabeli tankönyvek, de az akkoriban tanító történelemtanárok is, magamat sem kivonva a felelősség alól.

Albert B. Gábor kollégám abban a szerencsés helyzetben van – életkorából következően –, hogy főleg csak iskolásként élhetett ezekben az időkben, de az ő tudatát nem fertőzte meg teljesen a marxista métely. Munkája bizonyíték arra, hogy foglalkozni kell a korszak tudati viszonyainak a vizsgálatával. És ez nagyon nehéz, összetett feladat.

Még egy szempontból értékelhetjük munkáját. Nagyon hiányoznak a tantárgytörténeti és a tankönyveket vizsgáló kutatások, különösen történelemből. Albert B. Gábor több ilyen tanulmányt írt a Horthy-korszak történelemtankönyveiről. Nehezebb azonban a kádári időszak vizsgálata. Egyrészt, mert valójában még források szempontjából nem kellően feltárt és feldolgozott időszakról van szó. Másrészt a „mába nyúló” tankönyvek  némelyikét ma is használják, igaz, jócskán módosult formában.

Nem kellett teljesen kitaposatlan ösvényen haladnia Albert B. Gábornak. Unger Mátyás már 1976-ban elvégezte a XX. század első fele középiskolai történelemtankönyveinek elemzését a korban szokásos marxista szempontok szerint, elítélve a „nacionalizmus” minden formáját, a „sovinizmust, irredentizmust”, a „keresztény, nemzeti szellemet”, a „szellemtörténetiséget”, az „osztályharcot”. Albert B. Gábor célja: a sztereotípiák, a történelemhamisítások feltárása, valamint a marxista történelemtanítás fő kategóriáinak vizsgálata: osztályszemlélet, osztályharc, szocialista hazafiságra nevelés,  az elmaradhatatlan „proletár internacionalizmus” lózungpárral.

Döbbenetes dolgok kerülnek felszínre, mint például az ötvenes évek „szakmai” evidenciája, hogy Magyarország a szatmári béke után osztrák gyarmat. Az 1848/49-es magyar szabadságharc leverője, Oroszország viszont a „cári” állandó jelzővel lényegében felmentést kap, sőt egy Illés Béla által kitalált személyt, Guszev őrnagyot szerepeltetve a XX. század igaz hazafiainak, a szovjeteknek az előfutárát is adja, igaz, az ötvenes évek egyik tankönyve. Ugyanígy a Rákosi-korszak belső ellenségképének az előfutára az „áruló” Görgey, oly módon, hogy a szabadságharcban minden hibát ő követett el, az eredmények viszont kizárólag Kossuth nevéhez fűződnek. Különösen feltűnő a könyvekben a konzervatívok állandó negatív színben való feltüntetése. Ez nem csekély mértékben köszön vissza ma is egyes politikusaink nyilatkozataiban, s a fogalom ismerete hiányából, illetve – ez a valószínűbb –,  annak tudatos elferdítéséből fakad.

Ugyanígy máig élő sztereotípia a Horthy-rendszer minimum „félfasiszta” jellegének „lebegtetése”, pedig ezen a szakirodalom már régen túllépett. Ebből következik, hogy minden vezető szerepet betöltő politikus egyértelműen negatív színezetet kap. Ennek a szemléletnek az áldozata lett az a Teleki Pál is, akinek a szobrát még ma sem lehet felállítani, pedig a legtöbbet, életét áldozta hazájáért. Ságvári Endre viszont, aki a kommunista mozgalomért halt meg, maximális elismerésben részesülhet.

A „szocialista” hazafiság (ilyen fosztóképző jellegű jelzőkkel ma is próbálkoznak, pl. „felelős” hazafiság) és a proletár nemzetköziség eszméje állandó kelléke a Kádár-korszak történelemtankönyveinek. Ebbe belefér a nagyorosz nacionalizmus, ha azt éppen Lengyelország ellenében kell érvényesíteni. Nem volt véletlen az a „kettős tudat”, ami a kor iskolai és „házi”, azaz otthoni szóhasználatában megfigyelhető volt: „Magyarország felszabadítása” és „bejöttek az oroszok”, „Budapest felszabadulása” és az „ostrom”. A történészek ma is hezitálnak a „felszabadulás” és „megszállás”, sőt „elfoglalás (okkupáció)” fogalmak között. Talán már mondanom sem kell, hogy a mai politika ebbe a vitába is jócskán belerondított.

A neves történész Butterfield A kereszténység és történelem című, 1952-ben keletkezett művében írja, hogy a történelem értelme az, hogy emberi lelket hozzon létre és neveljen. A történelem arra való vállalkozás, hogy személyiséget teremtsen. Gyönyörű gondolat, és igaz! Bizony a fenti példák nem sok jót kínáltak ebben a tekintetben. Mennyiben emelkedhettek felül ezen a korszak történelemtanárai? A póráz elég rövid volt. Egyrészt ott volt a szakfelügyelet, ami néha a gondolatrendőrség szerepét játszotta, másrészt pedig az igazgató, maga mellett a párttitkárral. Emlékszem, kezdő tanárként milyen feddést kaptam, mert a Révai-lexikonból gyerekekkel kimásoltattam az Árpád-házi királyok leszármazási tábláját, benne olyan nevekkel, hogy „Szent” István és „Szent” László. De volt olyan történelemtanár kollégám, aki 1956-os szerepvállalása miatt nem is taníthatta a tárgyat. (Persze, mondhatnánk, legalább szabad lábon volt.)

Nem folytatom az emlékezést, amit kétségkívül megindít az emberben Albert B. Gábor tanulmánya.  Egy dolgot azonban szakmódszertannal, korszerűbb nevén tantárgy-pedagógiával foglalkozó szakemberként hozzá kell fűznöm a korszak történelemtanítása megítéléséhez. Ez az időszak – különösen az általános iskolában – a szakmódszertani kultúra nagymértékű megújulásának, korszerűsödésének a periódusa volt. A Rákosi-korszak „csak a tankönyvet adjuk le, abból baj nem lehet” védekező mechanizmusa átfordult a tanár „módszertani szabadságába” (íme megjelenik a „szabadság” szó!), illetve a tanulók munkáltatásába.

Ez a sajátos kettősség vonul végig a korszakon, és ez érződik a kádári időszak hajdani neveltjeinek állampolgári magatartásában, mely a hamis tudat kialakulásában, a korábban (és néha ma is) gyanúsnak ítélt fogalmak, mint nemzet, haza, hazaszeretet, a tananyagként akkoriban gondosan került Trianon-téma, de főleg annak következményei nem ismerésében gyökerezik. Honnan tudhatták volna tehát a „nem”-mel szavazók, hogy állásfoglalásukkal jelképesen a trianoni, pontosabban annak hatályos megújítását, az 1947-es párizsi békét írják alá?! Akik viszont erre buzdítottak, azok tudták!

Albert B. Gábor jól tette, amikor jóval az ominózus népszavazás előtt vizsgálni kezdte a Kádár-korszak történelemtankönyveinek tudattorzító hatását, és csak bíztatni tudom munkája folytatására. Nekünk történelemtanároknak marad a remény, hogy immár szabadabb körülmények között eredményesebb felvilágosító munkát sikerül végeznünk, megküzdve napjaink tudattorzító törekvéseivel. Remélem, ha én már nem is, de az utánam következő tanárgenerációk elérik azt, hogy többé ne a politika nagy hatalmú, vagy annak tartott személyiségei akarjanak dönteni olyan alapvető történelmi kérdésekben, hogy mi a haza, a hazaszeretet, a konzervativizmus, felszabadulás volt-e 1945-ben vagy megszállás stb.

Íme tehát a tudattorzítás, politika és történelemtanítás összefüggései egy megkezdett kutatás szűrőjén aktualizálva, illetve annak a kérdésnek a bizonytalan felvetése: véget ért-e a Kádár-rendszer, vagy csak visszamaradt szelleme ólálkodik itt felettünk.

           (Elhanzott 2005. október 21-én Budapesten, a TTFK  Kölcsey Intézete szervezésében, az Illyés Gyula Archívum és Műhely tanácskozó termében Albert B. Gábor: Tudatformálás vagy tudattorzítás című tanulmánykötetének szakmai bemutatásán.)

[1] Albert B. Gábor: A történelmi tudat alakulása a Kádár-korszak egyes általános és középiskolai  történelemtankönyveiben. In: Albert B. Gábor: Tudatformálás vagy tudattorzítás? Kölcsey Intézet, Bp. 2004. 7-64. l. (Kölcsey füzetek IX.)