Teljesen jogszerűen jártak el a bíróságok, és Haynau is jogszerűen, igazságosan járt el.”[1] Mi több: „Haynaunak a magyar történelemben voltaképpen - joggal mondhatjuk így - pozitív, sőt dicsőségesen pozitív szerepe volt.”[2Ez a szöveg nem valamely 1850 körüli újságból, hanem egy pár éve bekrepált szélsőjobboldali lap, a Pannon Front nemrég a netre is kitett cikkei egyikéből való, egy László András nevű guru tollából. De hasonlókat olvashatunk a labanc.eu/labanc.org – A labancok útjelzői c. honlapon is, melynek belépési oldalán a szabadságharc vezetőinek arcképeit láthatjuk, egy-két egyéb korabeli kép (többek között a „Mit kíván a magyar nemzet” ismert plakátja) társaságában, a következő aláírással: „felségárulók alantas lázadása”. A magát ultrajobboldalnak, ultradextrokonzervatívnak, de leginkább tradicionalistának nevező irányzat követői szerint 1848/1849 „szélsőbaloldali, szabadkőműves felbujtásra létrejött aljas forradalmi lázadás volt, amely jóhiszemű-jószándékú embereket is magával ragadott, amely átment egy polgárháborús állapotsorozatba, s végül egy olyan belháborúba, amelybe idegen, külföldi katonai erőknek is be kellett avatkozniuk.” Kiemelt, ajánlott cikkeik között olvashatjuk a „Miért tiszteljük Haynaut?” c. írást, ami a honlap legolvasottabb, népszerű írásai között is szerepel.

László a szabadságharc után kivégzetteket, bebörtönzötteket és emigránsokat egyszerűen csak „Kossuth-kutyák”-ként aposztrofálja, és egy nevezőre hozza a bolsevikokkal. Az aradi vértanúk szerinte „felségáruló, esküszegő, lázadó és fegyveres, az uralkodójuk ellen felkelt tisztek” voltak, akik csak „azt a büntetést kapták, amelyet egyértelműen megérdemeltek. László szerint, „ha nem ítélték volna halálra őket, vagy akárcsak kegyelmet kaptak volna”, óriási, „súlyos precedens-képző” hiba lett volna.[3] „Március 15. nem lehet a mi ünnepünk. Emlékezni-visszatekinteni – elengedhetetlen, de az általunk helyesnek minősített alapelvek szellemének értelmében.”- zárja egy helyen a föntiekhez hasonlóan magasröptű gondolatait a „másfajta hazafiság” prófétája, aki egyben harcot indít a magyar függetlenségi hagyomány ellen: „E sorok szerzője - egyéb spirituális céljai mellett - külön missziójaként határozza meg, hogy bizonyos - a tradícionalitás elveinek a megjelenítésétől nem idegen történelmi alakokat a maguk eredeti fényében próbálja bemutatni.”[4] Így Haynau és Windischgrätz mellett a pantheonban helyet kapnának azok a „császárhű-királyhű magyarok, akik egyáltalán nem kis számban harcoltak Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi és Kossuth lázadó, belháborút kirobbantó horda-hadai ellen.”

Ha valaki csak minimálisan is ismeri a történelmet, tudja, hogy az elégedetlenség fő oka az volt, hogy a terheknek a háborúktól jobban megkímélt osztrák örökös tartományokénál jóval nagyobb hányada jutott a lerobbant és kifosztott országra, s ezt a katonák fosztogatásai és kegyetlenkedései csak tovább erősítették. A későbbi Habsburg-uralom alatt pedig a gyarmati elnyomás minden klasszikus elemét megtalálni, a legkeményebb gazdasági kizsákmányolástól a külföldi fegyencek idetelepítéséig. Lászlóék szerint azonban senki, semmilyen körülmények között nem lázadhat uralkodója ellen, ezért „Thököly, Rákóczi és a hasonlók megvetésen kívül másra nem méltók”.[5] Pedig sokan kényszerből lettek rebellisek, mivel a XVI-XVII század ún. felségárulási perei zömükben mondvacsinált okokra hivatkozó koncepciós perek voltak, s céljuk a magyar főurak birtokainak megszerzése volt. Bocskai például, akit Bethlen Gábor mellett László András szintén hosszasan gyaláz, így lett „lázadó”, sőt a szultán által neki küldött koronát még a győzelme után se fogadta el, mondván, van az országnak királya és koronája. Ezt a gesztust azonban László Bocskai önérdekből való ravaszkodásának tulajdonítja.[6]

László egyik ideálját, Szálasi Ferencet azzal mentegeti, hogy „azok közé tartozott, akik személy szerint nem lelkesedtek Kossuth Lajosért, s akik egyáltalán nem voltak történelmi retrospekcióikban sem Habsburg-, sem Habsburg-Lothringen-ellenesek.”[7] A nemzetvezető nem volt ugyan Habsburg-hű legitimista, „de egyértelműen királyság-párti volt; nem volt híve a “Führer-Staat” típusú berendezésnek; a magyarországi Habsburg-Lothringen-dynastiához tartozó főhercegekkel-királyi hercegekkel jó, szívélyes, kölcsönös megbecsülésen alapuló kapcsolatot tartott fenn.” Ennél nagyobb marhaságot már csak Horváth Róbert, László tanítványa írt egy hasonló tartalmú-hangvételű cikkben. Eszerint a szabadságharcosokat a zsidók látták el fegyverekkel, sőt, minden kilencedik (!) katona zsidó volt.[8] Persze voltak Habsburg-párti legitimisták a háború idején, például Mindszenty, akit a nyilasok is üldöztek. Létezett egy legitimista titkos szervezet is, az 1919-ben a vörösök ellen alakult Kettős Kereszt Vérszövetség. Ők azonban 1944-ben az antifasiszta Magyar Fronthoz csatlakoztak, minthogy a németekben ugyanolyan gyarmatosító megszállókat láttak, mint az oroszokban, a szélsőjobboldalban pedig, amik azok ténylegesen voltak: a megszállók kiszolgálóit, ill. közönséges bűnözőket. (Bár ez nem mentette meg a KKV-t attól, hogy már 1945-ben be ne tiltsák.) 

Mindenesetre ilyen gondolatokat nálunk 1867 óta nem ildomos leírni. Kivéve talán – ironikus mód - a századelő egyes szocdem értelmiségijeit, bár ennyire még velük se szaladt el a ló. A Szociáldemokrata Párt tüntetően távol maradt a Kossuth-ünnepségektől, amit a velük rokonszenvező Ady mélységesen fájlalt és szégyellt. Ennek a „vonalnak” jellegzetes alakja Diner-Dénes József, aki szerint a függetlenségi eszme nem több „öreg és elkorhadt jelszó”-nál, s aki - számos elvbarátjával egyetemben - Kossuthot és a 48-as örökséget nyíltan kárhoztatja. Még azt is sajnálja, hogy Európa a szabadságharc idején úgymond „hitelt adott a magyar junker liberalizmusának”. Diner Ferenc Ferdinánd híve, a Deutsches Haus tagja. (Később Károlyi külügyi államtitkára, ami azért érdekes, mert Károlyiék minden második szava „Kossuth” volt.) Mindehhez a történeti háttér: 1905 januárjában megbukik a kiegyezés óta kormányzó Szabadelvű Párt, s a választásokat a „nemzeti koalíció”: a függetlenségi eszmét zászlajára író, keresztény-konzervatív alapon antikapitalista és antiliberális nacionalista tábor nyeri. Ferenc József nem hajlandó a koalíció vezetőiből kormányt kinevezni, s átmenetileg a Bécsben lakó, magyarul alig tudó Fejérváry Géza testőrtábornokot nevezi ki a „darabontkormány”-nak csúfolt átmeneti kormány élére, s egy rövid időre visszatér az abszolutizmus. Az uralkodó a magyarságot egy beszédében a „monarchia egyik néptörzse”-ként említi, aminek üzenete világos. De megindul a nacionalista ellenállás is: a vármegyék többsége a kormány utasításait nem hajlandó végrehajtani. A progresszivista értelmiség, a szocialisták és polgári radikálisok viszont a bécsi abszolutista törekvéseket támogatják. Kristóffy belügyminiszter titkos tárgyalásokat kezd a Szociáldemokrata Párttal, társadalmi reformokat ígérgetve. A baloldal ezen irányzata Ferenc Ferdinándban bízott leginkább, aki tudvalevőleg tervbe vette a kiegyezés fölülbírálását és a történelmi Magyarország birodalmon belüli decentralizálását – azaz felosztását. Ennek mai szélsőjobbos analógiája: László András és elvbarátai szerint a 67-es kiegyezés súlyos hiba, meggondolatlan engedmény volt az uralkodótól.[9]Virág László megfogalmazásában: „az ún. ’Kiegyezést’ – nem tartjuk (…) a normalitás és az igazság jegyében állónak, hiszen a királynak feltétlen primátusa kell legyen a nemzettel szemben.”[10]

Szélsőjobb antinacionalizmus

A tradicionalisták radikális antinacionalisták, saját szavukkal: „szupranacionalisták”. A nemzethez tartozás eszméjében ugyanis az egyenlőség alantas ideája rejlik, márpedig az „igaz, tiszta jobboldaliság” számára bárminemű egyenlőség-eszme eredendően baloldali, s mint ilyen, a degeneráció jele, mert nem megengedhető, hogy pór és úr ugyanahhoz a közösséghez tartozzon. (Ideáljuk az óind kasztrendszer.) Ezért aztán a népi nemzeti nacionalizmus minden irányzatát megvetik, ill. tévelygésnek tartják, beleértve a divatos „ősmagyar hagyományosdit” is. A magyar kálvinizmus pedig két okból is megkapja a magáét: egyrészt a reformáció, mint olyan már önmagában is antitradicionalista (azaz sátáni) képződmény, amit csak tetéz, hogy az összefonódott a nemzeti eszmével: „Tény, hogy a szigorúan anti-tradicionális és antikrisztusi reformáció, s ezen belül a kálvinizmus szinte Magyarországon söpört végig a leggyorsabban, s hogy egyesek még a kálvinizmust tekintik az „igazi magyar vallásnak”, az mindennek, csak pozitívumnak nem nevezhető.” Ennek kapcsán Baranyai Tibor Imre (László másik fő tanítványa) a magyar néplélekre is tesz egy dehonesztáló megjegyzést: „A tekintély elleni lázadás a népünkre jellemző titáni deviáció folyományaként hamar otthonra lelt a kálvinizmusban...”[11] Ami szépen összecseng az imádott Habsburgok török utáni betelepítési politikájával, melynek expressis verbis megfogalmazott célja volt a magyar etnikum visszaszorítása és „fölhígítása”, hogy ti. a „szelídebb” szláv és német elem révén a „heves, lázadásra hajlamos magyar természetet” megzabolázzák, és a magyarságból hű alattvalókat faragjanak. Mindenesetre Lászlóék nézetei alapján nyugodtan tisztelhetnénk az eperjesi mészárost, Caraffát is, hiszen ő mondta egykor, ha csupán egyetlen felmenőjét találná, aki akár csak kímélettel volt a magyarok iránt, rögvest kivágná az ereiből.

Még a nemzeti királyság sem más, mint „gondolati hibrid és khiméra”, antitradicionális eltévelyedés, „amiért csak az ostobák lelkesedhetnek”.[12] Sőt, a nemzeti királyság intézménye legalább olyan démoni intézmény, mint a köztársaság, „a metafizikai értelemben vett Sötétség uralmának fokozására irányulónak tekinthető.”[13] Hogy miért? Mert a „Habsburg- és Habsburg Lothringen-dinasztia tagjai nem voltak sem magyarok, sem osztrákok, sem németek, sem más nemzethez tartozóak, és persze, keveredettek sem, hanem nemzetfelettiek voltak (…) Az Árpád-ház, a Turul dinasztia sem volt magyar, hanem a tagjai Árpád-háziak, Turul-ok voltak. A nagy dinasztiák olyanok, mintha önálló nemzetek lennének, de a nemzetfelettiség értelmében. A népi-nemzeti királyság egy antitradicionális delírium. (…) A király nem tartozik a néphez, a nemzethez, függetlenül attól, hogy egy vagy több nép és nemzet felett uralkodik. (…) Egy vér szerinti népi-nemzeti király - esetleges volta miatt - eleve nem is lehet igazi király. Lehet egy kiemelkedő hadvezér vagy politikai vezető, aki királyi jogokat gyakorol, de ez még a legpozitívabb esetben sem sokkal több a bitorlásnál. Ha nincs igazi király, akkor uralkodó-kormányzónak kell az ország, a birodalom élén állnia. Ez szintén legitim megoldás lehet. Bizonyos királyi kvalifikációkkal és a nemzetfelettiség benső realizáltságával az ilyen embernek is rendelkeznie kell; egyáltalán nem követelmény azonban a 'törzsökös' népbe-nemzetbe-kötöttség, sőt, kimondott hátrány, sőt kontrainduktív tényező is lehet”[14] Nos, ez az a bizonyos „szupranacionalizmus”. Horváth Róbert külön fölhívja a figyelmet a Szent Korona-tan jelenlegi népi-nemzeti értelmezésének káros és veszélyes voltára.[15]

Ezek után talán nem meglepő, hogy Lászlóék igen rossz véleménnyel vannak Mátyás királyról éppúgy, mint az Aranybulláról (minthogy az a későbbi lázongások alapja), de még Dobó Istvánról, Eger védőjéről is. Dobó joggal került börtönbe, mivel „a teljesen törvénytelen alapokon álló János Zsigmond erdélyi fejedelmet a magyar trónhoz való eljuttatásában próbálta összeesküvés révén segíteni.”[16] A megvetett, rebelliskedő magyar nemesekben egyetlen dolgot becsülnek: hogy mindig ellene voltak a jobbágyok fölszabadításának. Ebben a kérdésben nekik kell igazat adni, nem a megengedőbb, modernebb gondolkodású osztrák-német nemességnek.[17]Elsőre azt hinné az ember, hogy a királyhoz való hűség itt a fő szempont. Csakhogy Lászlóék a legnagyobb tisztelet hangján beszélnek Szavoyai Eugénról, aki pedig szintén elárulta saját királyát, XIV. Lajost, a „legkeresztényibb uralkodót”, hogy Habsburg zsoldban részben a török, részben viszont korábbi hazája elleni hadjárataival csináljon karriert. Ahogyan nem sok kifogásuk van az uralkodóikat elhagyó, olasz, német, francia császári katonai vezetők ellen sem. Persze ők nem magyarok. Árulkodó, hogy László András esszékötetében majd egy egész „tanulmányt” szentel az indogermánok faji magasabbrendűségének.[18] A tradicionalisták szerint még a magyar nyelv is alkalmatlan bármi magasabbrendű (szellemi-spirituális) mondanivaló kifejezésére, ezért e hiányosságot idegen nyelvi elemekkel kell pótolni.

Mindennek a csúcsa talán a Horváth Róbert szerkesztésében megjelent Tollas Gárda c. kötet, amelyben román vasgárdista írásokat olvashatunk egy méltató bevezetővel. Ebben Horváth azt fejtegeti, hogy a magyaroknak meg kellene érteniük a román fasiszták érzékenységét, minthogy azok a magyarokban csak a zsidók eszközét látták. De egyáltalán: méltányolnunk kellene más (velünk szemben álló) nemzeti radikalizmusokat, s egyben abbéli óhaját is kifejezésre juttatja, hogy a kötet csak kezdete a légionárius írások magyar nyelvű közlésének.[19][19] Külön érdekes, hogy tradicionalistáink jelvénye csak kis mértékben különbözik a Vasgárda mai utóda, a román Noua Dreapta nevű neonáci szervezet kelta keresztjétől. Túl azon, hogy a vasgárdisták a zsidók mellett a magyarokat is likvidálni óhajtották, fölmerül a kérdés: vajon akadna olyan román, szlovák, vagy szerb szélsőjobbos, aki a „szupranacionalizmus” szellemében ugyanilyen baráti és megértő lenne a magyar nacionalizmust illetően? A tradicionalisták nem véletlenül nem „trianonoznak”. Sőt. Egy ismerősöm mesélte, aki annak idején publikált a Pannon Frontban, hogy még egy, az olasz Északi Ligához hasonló mozgalom létrehozásának ötlete is fölmerült bennük, ami a „labanc” Dunántúlnak – azaz Pannóniának - az ország többi részéről, főleg a „bunkó kuruc” Alföldtől való elválását célozta volna, az itáliai Padánia magyar párhuzamaként – persze jóval „tradicionálisabb” alapokon. Állítólag innen a „Pannon Front” elnevezés.

A sok ökörség szinte természetessé teszi a féligazságokat, ill. ellentmondásokat. Így az „ultrajobboldaliak” fundamentális és radikális antiszemitizmusa (az ő fogalmazásukban: „antijudeokratizmusa”) sem egészen konzekvens, hiszen épp a Habsburgok voltak gyakorta „zsidóbarátok”: I. Lipót részben az Oppenheimek pénzéből folytatja a magyar „rebellisek” elleni háborúit, „ferencjóska” kora pedig a honi zsidóság fénykora mind a gazdaság, mind a kultúra terén - többek között ekkor kapnak nemesi rangot (sokan báróságot) a hazai ipart és kereskedelmet fellendítő dúsgazdag zsidó famíliák. Nem véletlenül penget egyre inkább antiszemita húrokat a kossuthi hagyományokat a zászlajára tűző Függetlenségi Párt, ami mögött ott az elszegényedő, s ezért a zsidókat okoló megyei nemesség. Amit csak fokozott, hogy Fejérváry Géza, a feltétlen császárhű darabontkormány vezetőjének a felesége is zsidó származású. A legviccesebb talán Virág László Tisza Istvánt méltató írása.[20] A mai jobboldal által bálványozott, a balliberálisok által viszont kvázi ősfasisztaként kezelt Tisza István konzervatív liberális volt, sőt filoszemita. Az akkori radikális „nemzeti oldal” az ő rovására írta, hogy a szegény magyarok kivándorolnak az országból, s helyüket a „galíciai hordák” foglalják el.

De ugyanilyen szedett-vetett a Lászlóék „ultrakonzervativizmusa” is, ami a nemzeti eszmével szembeni utálatuk fő magyarázatául szolgál. Nyilván a jól ismert reformkori „Haza és Haladás” toposzából indulnak ki, amikor is a nemzeti eszme elválaszthatatlan társa lett a modernizációnak. Előtte azonban ennek épp az ellenkezője volt igaz: a rebellis magyar nemesség volt inkább konzervatív (méghozzá ókonzervatív, ami a Rákóczi-szabadságharcban itt ténykedő francia tiszteket is elképesztette), és a Habsburg-hű arisztokrácia volt inkább „nyugatos” és ennélfogva modernista. S bár ez talán legélesebben a szabadkőművesek által (is) támogatott II. József reformjaival szembeni nemesi ellenállásban jelent meg, finomabb, burkoltabb formában már a felvilágosult abszolutista Mária-Terézia kontra „elmaradott, jobbágynyúzó” magyar nemesség felemás viszonyában is ezt az ellentétet találjuk. Ja, és még valami: Mária Terézia férje, Lotharingiai Ferenc az első bécsi szabadkőműves páholy, az Aux trois canons spiritus rectora. (Ez azért érdekes, mert Kossuthot manapság szabadkőműves volta miatt divat gyalázni.) Persze Lotharingiai Ferenc más. Ő nem volt magyar.

A szélsőjobb hazafisága

Egy „magyar érzelmű” ismerősöm, aki csak most találkozott ezzel a jelenséggel, teljesen elképedt, hogy ilyesmi is létezhet a jobboldalon. (Jómagam régóta ismerem ezt az egészet, írtam is róla anno.) Azt tanácsoltam neki, küldjön ezekből az írásokból részleteket a nemzeti radikalizmus különféle fórumaira, majd még jobban le fog döbbenni. Így is lett. Egyfelől e fórumok java része válaszra se méltatta, az egy-két válasz pedig jobbára abban merült ki, hogy „hát ez érdekes, hm, hm”, meg hogy nem kell vele törődni. Sőt, az egyik szélsőjobboldali lap főszerkesztője szerint „a jobboldaliságba ez is belefér”. Aztán ötletemen fölbuzdulva én is tettem egy kísérletet, és írtam egy levelet a negyvennyolcas hagyományőrzők dandártábornokának, minthogy ha valakik joggal háborodhatnak föl Haynau honi kultuszán, azok csakis a negyvennyolcas hagyományőrzők lehetnek. Válasz azóta sem érkezett.

Persze már az gyanús lehetett volna, hogy eleddig egyetlen „igaz magyar” - aki egyébként előszeretettel akad ki minden szarságon - nem emelte föl a szavát ellenük. Mert marginálisok? De mitől kevésbé marginális a Tilos Rádió, vagy a két számot megért avantgarde Új Hölgyfutár a maga Szent Korona karikatúrájával, vagy a Nitsch kiállítás, amit a botrányig a kutya nem látogatott, vagy éppen az egyszemélyes Kétfarkú Kutya Párt plakátjai? Ráadásul Haynau barátai nem is annyira marginálisok. Magasztos eszméiket már hosszú évek óta több kiadónál is megjelentetik, sőt saját sorozataik, folyóirataik, periodikáik vannak, ami ugyebár nem két fillér. (Vajon ki támogatja őket?) Továbbá rendszeresen publikálnak és tartanak előadásokat számos helyen, az utóbbi időben pedig az interneten is nyomulnak a modernizáció és a technika amúgy nagy ellenségei. Mégse cikizi le őket se Tomcat, se Bucó. Lovas István se ír nekik nyílt levelet, de még a kuruc.info „antimagyarizmus” kartotékjába se kerülnek be.

Téved az is, aki azt hiszi, a szélsőjobboldalon nem ismerik őket. Régóta kedves ismerősök. Haynau rajongói szerzőként, szakértőként és interjúalanyként többször is fölbukkantak már a „nemzeti radikalizmus” lapjaiban, így a néhai Hunniában, a Demokratában, sőt a Magyar Fórumban is. Ez utóbbi 2000 évi november 23-i száma például László Andrást olyan „koherens gondolkodó”-ként méltatta, aki „tántorítatlanul ragaszkodik az igazsághoz”, miközben a vele készített interjúban ez utóbbi a feudalizmus visszaállításának ma még lehetetlen, ámde álmodozásra méltó céljáról szövegel. A „népnemzeti gerincűek” lapjában! Ráadásul Lászlóék nem csak azt engedik meg maguknak, hogy liberálisnak (értsd: judeobolseviknak) nevezzék a parlamenti jobboldalt, hanem hogy a szélsőjobbot is balosnak, ráadásul kvázi sutyerák bunkóknak minősítsék (főként a népi-nemzeti jelleg miatt): „A mai ’tényleges’ szélsőjobboldal sem igazán szélsőjobboldali, sokkal inkább ellenbaloldali. Az itt felsorakozók - a talpig becsületes Györkös István-féle Magyar Nemzeti Arcvonal kivételével - nem egyszer kétes egzisztenciák, olykor mérhetetlenül alacsony szellemi szinttel.”[21] Vagyis lényegében ugyanazt teszik, amit a liberálisok: komcsizzák a jobboldalt és mucsázzák a szélsőjobbot. Ám érdekes mód számukra még ez is bocsánatos bűn.

A Rákóczi, Bethlen, Bocskai, 48, Petőfi, stb. elleni kultúrmisszió tehát nem hogy nem téma, kifejezetten tabunak számít a jobboldalon  Úgy látszik a „nemzeti sérelem” csak akkor keltik föl a figyelmet – akkor viszont nagyon fölkelti – ha az a „másik oldalról” jön. Így viszont óhatatlanul fölmerül a kérdés, hogy akkor mi a jó fenét jelent az, hogy „nemzeti”, „magyar”, illetve ezek ellentéte? Talán elég Szálasira hivatkozni, s ez máris akkora magyarságteljesítmény, hogy innentől bármit lehet? Vagy talán egyfajta radikális véd- és dacszövetségnek, „egymás közt lehetnek vitáink, de az ellenség előtt soha” elv gyakorlásáról lenne szó? Az a hadjárat, ami mostanság Csurka István ellen folyik a kuruc.info oldalain, ennek is ellentmondani látszik, hogy a többi szélsőjobbos belviszályról ne is szóljunk. Haynauékat viszont jótékony csönd veszi körül. Pedig ha én „nemzeti radikális” lennék, provokációt, liberálbolsevik aknamunkát orrontanék. Főként, ha még Varga Szabolcsnak a labanc.org létrehozásáról írt cikkét is olvasom, amiből kitetszik, hogy a honlap a kuruc.info ellensúlyozására jött létre. Erre mit látunk? Hát a kuruc.info nem egy labanc.org-tól átvett írást közöl, amiben mellesleg épp a Fideszt mószerolják? „A Fidesz ízig-vérig baloldali liberális párt, némi nemzeti mázzal”, ami „nyilvánosan ugyanazon példaképeket, célokat eszményíti mint a baloldal (Kossuth, Petőfi, 1848, 1918, EU- és NATO-csatlakozás, tőkeliberalizálás, állandó igazodáskényszer a globalizációs csúcsszervek és nemzetközi hatalmi körök felé és elhatárolódáskényszer a valódi és nemzeti jobboldaltól, a demokrácia mítosza, tömeggyűlések, populizmus).”[22] Vagyis a kuruc.info szerint 1848, Petőfi, demokrácia és tömeggyűlések, éppoly kárhoztatandó dolgok, mint a nemzetközi nagytőke. Szép kis kurucok!

Lehetséges, hogy az egész szélsőjobb teli van beépített emberekkel, kiknek feladata a magyar nacionalizmus „posztmodern dekonstrukciója”? Ha így van, akkor ez már sikerült is nekik, elég arra a halom elképesztő sületlenségre gondolni, ami tavaly ősszel a Kossuth-téren elhangzott, és ami jócskán hozzájárult a Gyurcsány elleni jobboldali népfront gyors fölbomlásához. Vagy netán egy szociálpszichológiai kísérletnek lehetünk tanúi, ami azt vizsgálná, hogy milyen mértékben erodálódott a magyar nacionalizmus?

A jelenség valódi oka vélhetőleg nem ilyen romantikus. A magyar társadalom zömében atomizált és gyökértelen egyének halmaza, ahonnan hiányzik bármiféle valódi (értsd: családból eredő, szülőről gyerekre átszármazó) hagyomány. Így a szélsőjobbosok zöme is olyan közegből jött, amire sem a keresztényi-keresztyéni, sem a nemzeti, de még a baloldali vagy a kommunista jelző sem illik, inkább a „semmilyen”. A háború előtti Magyarországon a Haynau-kultusz elképzelhetetlen lett volna, de még az „újősmagyar neopogányság” (turanizmus, stb.) is csak egy szűk körben terjedő marginális jelenség volt - köszönhetően a történelmi egyházak erejének, ill. társadalmi beágyazottságának, valamint a hagyományos középosztály és arisztokrácia, s vele egy erős keresztény-konzervatív elit meglétének. Így épp a konzervatív-jobboldali tradíció hiányából fakadóan mindenféle zavaros eszme-moslék terjed a szélsőjobboldalon (is), sőt úgy tűnik, ez válik az „idegenség” (a liberalizmus és modernizáció) egyetlen ellenszerévé. Egy hagyományos nacionalista közegben a László András-félék tanai nemhogy sikerrel nem járnának, de a jobboldalt az ellenük való föllépésre sarkallnák. Az államszocializmus azonban mindenféle hagyományt szétmorzsolt, méghozzá nem is annyira erőszakkal, hanem dögunalmas konformizmusával, melynek része volt március 15. felemás, szovjetizált (és szabadnappal nem járó) megünneplése is. Így mindazok számára, akik a családban semmiféle hazafias nevelést nem kaptak, a kokárda, Petőfi és Kossuth képmásai és a többi csak az unalmas iskolai ünnepségeket idézik. Vagyis az „ultrajobboldaliság” a Kádárék által tudatosan depolitizált, nihilista társadalom terméke. És persze a globalizációé, pontosabban az internettel beköszöntött információözöné, minek következtében megszűnőben mindenfajta bizonyosság, mállik minden szilárdnak vélt fundamentum. Nincs egy (vagy akár egymással küzdő két-három) közös nagy narratíva, hanem narratívák, értelmezések, szempontok kaleidoszkópszerű, állandóan változó sokasága tarkállik. Ezzel párhuzamosan – részben ennek köszönhetően - az oktatás is tovább züllik, s manapság már félanalfabéták is kaphatnak egyetemi diplomát, főként a bölcsészkarokon és a tanárképzőkön. Így aztán ebben a rothadó közegben könnyen átértékelődik minden érték, s könnyen válnak a magyar történelem nagy alakjaiból lázadó kutyák, a tömeggyilkosokból, zsarnokokból és közönséges hazaárulókból pedig hősök. Csak nehogy odáig jussunk, hogy egyszer majd megverjenek bennünket a kokárdáért vagy a Kossuth-címerért. No nem az ávósok, hanem ennek a „másfajta hazafiságnak” a feketegatyás keretlegényei.

A jelenség mindenesetre jól példázza, hogy a szélsőjobb számára a nemzeti jelszavak és jelképek a trianonozástól a Szent Koronán át a kokárdáig, a mindenféle újra fölfedezett vagy épp most konstruált „nemzeti hagyomány” mind-mind önérték nélküli dolgok, melyek csak ad hoc praktikus célokat szolgálnak. Viszály csak akkor támad a különféle csoportok között, ha érdekellentétek adódnak. Gyanítom, ha az elit „nemzetivé” vedlene, a jobboldali radikálisok többsége más kapaszkodót keresne, s vélhetőleg nem jobboldali radikális lenne. Ahogyan a tizenkilences vöröskatonákból kaszáskeresztes és szocdem lett a húszas-harmincas években, majd nyilas, 45-ben pedig újból kommunista.

Miért éppen Haynau?

Kevesen tudják, hogy „báró von Haynau” eredetileg sem báró nem volt, sem „von Haynau”, hanem Jakob J. Richter, IX. Vilmos, Hessen-Kassel választófejedelme és a Hainauban született Rebecca Richter zsidó patikuslány törvénytelen fia. Az apa korának hírhedett szoknyapecérje, akinek több mint negyven házasságon kívüli leszármazottja volt több szeretőtől, ezek egyike Rebecca. Ám becsületére legyen mondva, összes törvénytelen gyerekéről és azok anyjáról igazi nagyúrként gondoskodott. Rebecca felvehette a Rosa von Lindenthal nevet, a kis Jakobból pedig Julius von Haynau lett. Az apai gyökerekhez külön adalék, hogy a hessei uralkodócsalád tagjai jó üzleti érzékkel rendelkező vállalkozók voltak: hivatásos katonaságot képeztek ki és adtak bérbe más uralkodóknak, miáltal is óriási vagyonra tettek szert. A hercegség a korai német kapitalizmus egyik fellegvára, többek között innen indult el Meyer Amschelnek, a Rotschild-ház alapítójának káprázatos karrierje is. (Amschel szoros üzleti kapcsolatban állt Vilmosékkal is.) Ez tehát ama családi-kulturális közeg, ahonnan az ifjú Haynau elindult, s amit nyilván élete végéig szívből utált - persze nem holmi zsigeri tradicionalizmus, sokkal inkább a szülei iránt érzett mélységes gyűlölet miatt, ami aztán persze megtalálta a maga magasztos önideológiáját.

El lehet képzelni, hogy egy „fattyú” (aki a tetejében még félzsidó is) miféle megaláztatásoknak lehetett kitéve a német katonai iskolában. Ami viszont automatikusan hozta magával a jól ismert defektust: az agresszorral való azonosulást, s rajta keresztül a közismert torzulásokat. Varnhagen von Ense, a 23 éves Haynau tiszttársa írja, hogy Haynau százados „elvetemült gazember”, minthogy rendőrspicliként őt és többeket 1812-ben elárult a franciáknak. Később, Haynau temesvári elöljárója egy évvel a forradalom kitörése előtt úgy minősítette beosztottját, hogy az bár csak 61 éves, de olyan beteges, hogy hetvenesnek néz ki. Noha jól ismeri a katonai szolgálatot, a szabályok kihegyezésével csupán azt vizslatja, miként tud neki nem tetsző embereket bevádolni, akiket aztán „kiszámított gyűlölséggel gyötör”. Ráadásul még egy főtiszthez méltatlanul fösvény alak is. Erkölcsi tulajdonságai miatt mindenki szeretné, ha eltávolítanák, mert senki sem kíván vele érintkezni a szolgálatban. Így került Haynau „tartós szabadságba”, hogy aztán a forradalom kitörésekor önként jelentkezzen bestialitása immáron legitim kiélésére. E lelkület nyilvánult meg nem csupán a tömeges kivégzésekben, hanem a bresciai nők tömeges megkorbácsoltatásában is, ami addig példátlan esetnek, főtiszthez méltatlan dolognak számított az akkori időkben, s ami először tette nevét hírhedtté Európában. Haynau „életműve” alig más, mint az apa és az anya iránti gyűlölet kifejeződése. Annak a jellegzetes, kitaszítottságból és kisebbrendűségből eredő, túlkompenzáló öngyűlöletnek a megtestesítője, ami később Otto Weiningert is jellemezte. (Ebből a szempontból külön figyelemreméltó, hogy a tradicionalisták másik idolja, Szálasi Ferenc felmenői még Szalosjan néven a török örményüldözések elől menekültek Magyarországra.)

A szélsőjobboldaliság általában az agresszorral való azonosulás mindazok részéről, akik származásuk vagy kinézetük, vagy kulturális szokásaik, vagy másságuk, vagy egyszerűen sebezhetőségük, szerencsétlenségük folytán magukat tudat alatt potenciális áldozatnak, bármikor kirekeszthetőnek, megnyomorítottnak élik meg. S bizony Haynau mai csodálóinak köre sem régi császárhű nemesi családok leszármazottjaiból verbuválódott. Amennyire az itt meg-megforduló ismerőseim elbeszéléseiből tudom, zömében tipikusan urbánus, kávéházi társaságról van szó, ráadásul undergroundba nyomatva a dolgot. Marginális értelmiségiek, sodródó, de soha sehová meg nem érkező „szellemi útkeresők”, alternatív fiatalok, punkból lett szkinheadek, avantgarde-művészek, „darkos-metálos” figurák, asztrológus csodagyógyászok, képzetlen, „de olvasott” emberek közege ez. S bármily meglepő, akadnak itt melegek, részben vagy egészében zsidó származásúak, továbbá olyanok, akiket sokszor zsidónak néztek, amit ugyebár nehéz földolgozni. És csak az érdekesség kedvéért: az antifasiszta népfrontot példátlan sikerrel összehozó Bácsfi Diána szintén László András tanítványként lett önjelölt nyilasvezér. Őt a szélsőjobb „zsidó provokátornak” tartja, bár – tudtommal – magát részben románnak vallja.

Azért persze olyan szélsőjobboldaliság ez, ami kizárja a szittya nacionalizmust, sőt ellene hat. Az „ultrakonzervativizmus” így egyszerre válik a saját családi vagy kulturális háttérrel szembeni averzió kiélési lehetőségévé, és a magyar nacionalizmussal szembeni őseredeti ellenszenv és/vagy félelem megnyilvánulási terepévé. Egy László András előadásaira is járó náci lány - akit többször néztek zsidónak, és ő többször szeretett már bele reménytelenül általa zsidónak vélt férfiakba -, mondta el egyszer bizalmasan, hogy legalább annyira utálja és megveti a magyarokat, mint a zsidókat és a cigányokat, és higgyem el, ezt a nézetet számos elvbarátja osztja. Az ilyen lelki sérültek számára valóságos ajándék a „tradicionalista ultrajobboldaliság”: Úgy lehetek antinacionalista, hogy közben mégis szélsőjobboldali vagyok (azaz aki erőszakol, s nem akit erőszakolnak), sőt: én vagyok az egyedül igazi, hiteles jobboldali, és nem a bunkó szittyák. Vagy fordítva: úgy tagadhatom meg magamat és lehetek védett ember igaz jobboldaliságom által, hogy közben mégsem kell szittyává vagy kereszténnyé válnom, sőt. Ez utóbbi verzió némiképp hasonlít a régi kelet-európai stetlekből, s vele a zsidó lét nyomasztó terhétől megszabadulni akaró, ezért saját gyökereit megtagadó bolsevikok választásához, illetve annak lelki hátteréhez. Ráadásul sokan a tradicionalizmusban jobbára ugyanazokat a fő elemeket találhatják meg maguknak (függetlenül a konkrét tanoktól, ill. az eszmei körítéstől), mint ez utóbbiak anno a kommunizmusban: az antinacionalizmust és vele a lokalitástól mentes univerzalizmust, a keresztényellenességet (a tradicionalizmus mint spirituális doktrína a teozófiára emlékeztető újpogány, neognosztikus egyveleg), valamint egy apokaliptikus, a világgal szembeni gyűlöletre és szembenállásra épülő megváltástant. Így érthetjük meg, hogy miért épp Haynau - László András szavaival „ragyogóan dicsőségteljes alakja” - lett a példakép. Tulajdonképpen egy szomorú önkép ez, a gyökértelenség és az öngyűlölet (vélhetőleg tudattalan) szimbóluma.