Krómer István: A katolikus egyház és a szociális kérdés II.

A Barankovics Alapítvány és az ELTE Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszéke által a kereszténydemokrata gondolat fejlődéséről és hazai hatástörténetéről rendezett konferencia második részében Csorba László a kereszténydemokrácia liberális katolikus örökségét foglalta össze. Eötvös József liberális egyházpolitikai nézeteit politikusként a gyakorlatban is kipróbálta. Azt vallotta, hogy a kereszténység nem kötötte magát politikai formákhoz, de a katolikus egyház nem érti az idők jeleit. Ezért el kell szakadnia az abszolutizmustól. Eötvös a katolikus újjáépítés igazi bázisának a világi hívek mozgalmát tekintette. Az állam csak olyan egyházi autonómiával lépjen kapcsolatba, vallotta-, amely minden tagját igazságosan képviseli, s az egyházi javakat kizárólag egyházi célokra fordítja. Ezt a protestánsok esetében látta, katolikusoknál nem. A katolikus polgárok összességének az állam átengedhet olyan fontos feladatokat, mint az oktatás, de annak egyik kasztjának nem. Deák, Eötvös kezdeményezéseinek egyik legfőbb támogatója Magyarország legnagyobb átkának a „státusreligiót” tekintette, eszménye az amerikai vallásszabadság volt; az államvallást követő Európa és a vallásilag semleges Amerika közül az utóbbit támogatta. Úgy tartotta: a Felsőházban vagy minden főpap legyen benne vagy a katolikusok sem. A liberális katolikusok jelszava: szabad egyház a szabad államban.

A XIX. század végén a liberális katolikusok válságba kerültek, mert kimerült a liberalizmus, és XIII. Leó szociális enciklikája a modern konzervativizmusnak nyitott utat. Kovács K. Zoltán is kitért az egyházi autonómia körüli huzavonára. Horváth Mihály tűrhetetlennek nevezte a javak igazságtalan megosztását. Apponyi Albert katolikus autonómiát akart, de 1917-ben már nem lett belőle semmi. A pápa elítélte azt a paragrafust, amely alapján ésszerű vagyonelosztási reformot lehetett volna végrehajtani. Prohászka 1918 őszén rávette ugyan a püspöki kart, hogy felajánlják birtokaikat a reformra, ám 1919 után a katolikus klérus kényszerű reformkészsége lelohadt.

 

Balogh Margit a katolikus hivatásrendi törekvéseket ismertette. XI. Pius a monopolkapitalizmus és minden fajta diktatúra ellen volt. A társadalmi konfliktusok kezelésére egy - azóta lejáratott, sokak által méltánytalanul a fasiszta egypártrendszerrel azonosított – korporatív, gazdaság- és hivatásrendi társadalom szükségességét hirdette. A harmincas évek végén túl kellett lépni a megcsontosodott keresztény pártokon, hitbuzgalmi szervezeteken. Fiatal papok arra törekedtek, hogy egyszerre vessenek gátat a kommunista és a náci újpogányság terjedésének. Az EMSZO (Egyházközségi Munkásszervezetek), a KALOT és a hivatásszervezet 1941-ben közel egymilliós tagsággal bírt. A KALOT úgy gondolta, hogy a parasztságot a földreform gondolatával lehet megnyerni. Ez részben elnyerte a főpapság támogatását is, de az egyházi vagyon felosztását csak távlati célként tűzték ki. 1938. március 15-én e három szervezet nagygyűlésén erkölcsi forradalmat hirdettek. Kidolgozták a keresztényszociális mozgalmak első nemzetpolitikai programját. E program szerint az erős szociális népállam felépítéséhez a hivatásrendi társadalmon keresztül vezet az út. A program a gazdasági zsidókérdés megoldását is a hivatásrendi szerveződéstől – vagyis kompromisszumtól! - várta. A parlament mellé fel kívánták állítani a gazdasági rendek házát. Noha a demokráciát elfogadták, Almási József plébános a Magyar Nemzetben gyanúsnak nevezte, hogy a kettő közül csak az egyik lesz igazi parlament. Úgy ítélte meg, hogy a hagyományos politikai parlament elsorvasztása a szabadság veszélyeztetését jelenti. (Akkoriban több országban létrejöttek a korporatív intézmények, Ausztria 1934-ben egyenesen hivatásrendi alkotmányt fogadott el. Ezzel párhuzamosan Portugáliában és Olaszországban is korlátozták a parlamentarizmust.) A püspöki kar választás elé került: megrendszabályozza e KALOT-ot? Végül az Actio Catholica alá helyezték, de nem kényszerítették vissza a hitbuzgalmi-karitatív keretek közé. Ennek egyik oka az volt, hogy Imrédy és Teleki nyílt politikai támogatásban részesítette őket. 1938-ban az Imrédy „csodás forradalmát” meghirdető nagygyűléshez a KALOT toborozta a közönséget. Mivel kiderült, hogy Imrédy diktatúrát akar, a KALOT fél év után kiállt mögüle. Visszautasították a számukra felkínált két parlamenti listás helyet is. Teleki a nagyobb állami beavatkozás és a korporativizmus híve volt, s támaszkodott a KALOT-ra. 1940-ben részt vettek a Magyar Szociális Népmozgalomban. Támogatták Teleki nyilas- és náciellenes irányvonalát. Vezetőik ugyanakkor új párt szervezését helyezték kilátásba, ha a kormánypártra nem tudnak nyomást gyakorolni. Teleki bevezette a mezőgazdasági minimálbért, amivel a falvakban sikerült gátat vetni a nyilasok előretörésének. Később a KALOT már nem támogatta a kormányokat, hanem főleg kulturális, népfőiskolai programokat szervezett. Almási ekkoriban annak a véleményének adott hangot, hogy a kereszténydemokrácia és szociáldemokrácia érdekei akár egybe is eshetnek, Serédi hercegprímás azonban leintette. 1943. augusztus 26-án Apor Vilmos győri palotájában határozták el egy új kereszténydemokrata párt megalakulását. A háború, a vereség küszöbén végül mégsem párt, hanem mozgalom mellett döntöttek. (A pártot végül október 13-án alakították meg, önálló arculatot Barankovics adott neki.) A Kovrik Béla készítette program szerint az államhatalmat az egész nemzet választja; a rendiséget össze kell egyeztetni az alkotmányossággal. Vegyes parlamentet terveztek: a pártok kapják a mandátumok 50 százalékát, a hivatásrendek 38-at, míg a maradék 12 százalékot az egyetemet végzettek. A szakszervezetek működését megőrizték volna. Az illegális Magyar Frontban Pálffy József képviseli a keresztényszocialista mozgalmakat, a front illegális röplapját a KALOT kispesti nyomdájában nyomták, s papok, apácák terjesztették. 1944 októberében Serédi megengedte a kommunistákkal való együttműködést is, mivel úgy látta az MKP óhatatlanul be fog kerülni a hatalomba.

 

Frenyó Zoltán a kereszténydemokrácia kialakulásának három fázisára mutatott rá. Az első a századvég és századforduló keresztény szocializmusa (ld. Prohászka), a második - a liberalizmus és a parlamentarizmus gyengesége láttán a harmincas években megfogalmazódó - hivatásrendiségi koncepció, a szélsőségek elleni fellépés jegyében. (Ezt a totális rendszerek eltorzították, diszkreditálták, így lekerült a napirendről. A 70-es évek óta újra felbukkannak neokorporativista eszmék.) Végül a harmadik (bizonyos szempontból ezek szintézise) a század közepének kereszténydemokráciája (1943 Jacques Maritain, idehaza Barankovics). Frenyó rámutatott, hogy Pál apostol koncepciója (hatalom csak Istentől van) kibékíthetetlen Rousseau „a nép a hatalom alapja” elvével. A parlamentarizmus hibás lehet, mert kiszolgálhatja a monopolkapitalizmust. (Világszerte ma is fájóan tapasztaljuk…) Mint Pauler Ákos rámutatott, az igazság nem szavazás kérdése. Nem lehet szótöbbséggel eldönteni, mi erkölcsös és mi nem. A történelem eredménye, hogy az egyház nem köti magát egyetlen rendszerhez sem. Frenyó ezután Mihelics Vid, az induló kereszténydemokrácia egyik legjelentősebb, egyben legrokonszenvesebb főszereplője portréját rajzolta meg. Mihelics hitelesen képviselte a kereszténydemokráciát két szélsőség, a liberalizmus és kollektivizmus között. Azt vallotta, hogy a személyiség kibontakozásának a közösség sérelme nélkül kell történnie. Új szociális állam c. műve szerint a parlamentarizmus formalitássá vált, csődbe került; ahol nincs közszellem, csak hazug frázis. Az egyén elsősorban pártember, a többségi párt az egész hatalmat magáénak tekinti, a bürokráciát és plutokráciát képviselik pártnak álcázott érdekszövetségek. (Mily ismerős viszonyok…) A francia forradalom legnagyobb tévedése, hogy felbontotta a társadalmi kötelékeket; a rendek helyébe pártokat állított, a többségi elv osztályelnyomássá fajult. Mihelics A keresztény politika iskolája címmel cikksorozatot írt a hivatásrendiség lényegéről. Helyes rendre van szükség egyén, közösség és állam között, hogy a tömeg természetes vezetői alatt újra néppé alakuljon; csak az képes a túlélő előjogokat lebontani. Mihelics meggyőződése szerint a tiszta ész alapján felismert politikai elvek megegyeznek a keresztény tanítás elveivel.

 

Hámori Péter a határon túlra került területek kereszténydemokrata mozgalmairól adott áttekintést. Prága katolikus- és Vatikán-ellenes volt, a felvidéki katolikus egyházat szlovák nacionalizmussal és/vagy magyar irredentizmussal vádolták. De nem esett egybe a vallási és etnikai határ, szemben Romániával, ahol igen. Itt az etnikai egyházakat a nemzeti egység megbontóinak tekintették, az állam a katolikus egyházon belül a németeket és a görög katolikusokat pártolta. Erdélyben az egyház a megmaradás fő központjává vált, rajtuk múlt szinte minden. A Felvidéken határozott katolikus-református törésvonal mutatkozott. A Sarló mozgalom idővel radikális baloldali irányt vett, a katolikusok ellenben - Prohszka nyomán - evolúcióban gondolkodtak. 1938 után a nagy kérdés az volt, sikerül-e folytatni a keresztényszociális irányt? A felvidékiek nem voltak hajlandók alkalmazkodni az anyaország avultnak tekintett közberendezkedéséhez. Három út állt előttük: Szüllő Gábor pl. az elhallgatást és visszavonulást választotta. Jaross Andor radikalizálódott; úgy ítélte meg, hogy a kereszténydemokrácia szelíd formáival nem megy semmire. A harmadik lehetőség a betagolódás volt: a KALOT felszívta őket. Erdélyben a magyar kereszténydemokráciának ortodox alapú állami kurzus-kereszténydemokrata államépítéssel kellett konfrontálódnia. Ezt a kurzuspolitikát (is) inkább a szlogenek, mint a mély tartalom jellemezték. A magyar reakció erre az önépítés koncepciója  volt, Pál Árpáddal az élen Nagyváradon, és a Hitel Kolozsvárt. 1940 után mindebből - Teleki Pálnak köszönhetően - sokkal többet megőriznek, mint a Felvidéken.

 

Gyorgyevics Miklós Barankovics István portréját rajzolta meg. Tanítócsaládból született, fiatalon a Magyar Katolikus Diákszövetség főtitkára. A Prohászka Társaságban Szekfű Gyulával vallotta, hogy a magyar nép elmaradottsága rettenetes vád az uralkodó osztály ellen. 1945-ben azt hirdette, hogy a nagy összeroppanás bűnök, hibák eredője volt. Barankovics csatlakozott a Magyar Történelmi Emlékbizottsághoz (elnöke Szekfű). Lefordítja Röpke Harmadik út-ját. Szerkesztő-publicista, majd aktív politikus. Viszonya Mindszentyvel feszültté vált, amit Bálint Sándor és Eckhard Sándor segítségével próbált tisztázni. Barankovics azzal érvelt, hogy a Demokrata Néppárt az egyház megterhelése nélkül szolgálja az egyház ügyét. A konfliktust főleg a Szovjetunióval való kapcsolat eltérő megítélése okozta. BarankovicsMindszentyvel szemben - hosszú távú együttéléssel számolt, így úgy ítélte meg, hogy a szovjet-magyar viszonyt a reálpolitika határozza meg. A Dinnyés-kormány programjának vitájában úgy fogalmazott, hogy a szovjetellenes politizálás halálos veszély. Nyilatkozott a Vörös Hadsereg lapjának is. (Barankovicsnak igaza volt a tartós együttélésben, Mindszentynek igaza volt, hogy a szovjet kooperációt nem ismer, csak kapitulációt.) Barankovics a monopolkapitalizmus ellen volt. Szerinte a magyar lélekben a demokrácia és a szocializmus összekapcsolódik; ezt tekintette pártja 1947-es sikere fő okának. Legtöbb paraszti szavazója a DNP-nek volt, s másfélszer annyi nő támogatta őket, mint férfi. A politikai katolicizmus vidékein ill. a falvakban különösen erősek voltak. A jó szereplésben segítették a már feloszlatott keresztényszocialista szervezetek. A szabadságjogok kiterjesztését szorgalmazta a központosított államhatalommal szemben, önkormányzati választásokat sürgetett és nemzeti bizottságokat. Figyelmeztetett a rendeleti kormányzás veszélyeire, óvott a diktatúrától. Féltette a köztisztviselői kart a pártbefolyástól. Támogatta a kisegzisztenciák megerősítését (ismét nincs új nap alatt…). A szabad egyházi iskolák mellett a reformkor nagyjaira hivatkozva érvelt. Gergely Jenő a vitában rámutatott, hogy Barankovics mögött értelmiségi elit állt, de tömeg csak kevéssé. A DNP sikerének egyik alapja, hogy felszívták a szétvert kisgazdapárt szavazóit. Barankovics három példaképét nevezte meg: Szabó Dezső nép-nemzeti elkötelezettségét, Ady forradalmi radikalizmusát és Prohászka szociális érzékenységét tartotta előképeinek.

 

Izsák Alajos a keresztény pártok 1956-os újjáalakulásáról adott képet. A DNP az állami, szövetkezeti és magánszektor hármas felosztását tudomásul vette, de ahol túlduzzadt az állam – nevezetesen a mezőgazdaságban – ott az állami befolyás csökkentését szorgalmazta. A leghatározottabban szembeszálltak a restaurációs kísérletekkel, de méltányos kárpótlást igényeltek az egykori tulajdonosoknak. A kisüzemeket és lakóházakat vissza kívánták adni. A párt Rákosi-Gerő-rendszer bűnei ellenére sem szorgalmazott felelősségre vonást, hanem megbékélést. A kisebb pártok is újjáalakultak, de egyik sem lépett fel a háború előtti rendszer visszaállításának igényével, amivel később előszeretettel vádolták őket. Egyetértés volt a parlamenti demokrácia, a polgári és egyéni szabadságjogok, a szólás és gyülekezés szabadsága, a magántulajdon visszaállításában.

 

A konferencia előadásain végigtekintve meghökkentő, mennyi azonosság figyelhető meg a megelőző évtizedek és napjaink társadalmi konfliktusai között. Kézenfekvő, hogy a korábban célravezetőnek mutatkozott megoldási javaslatokat érdemes a mai történések fényében újraértékelni, s felhasználni belőlük mindazt, ami alternatívát kínálhat napjaink érdek-vezérelt bornírt neoliberális propaganda-szlogenjeivel szemben. Sok gondolkodnivalónk van, s könnyelműség volna nem tanulnunk elődeink tiszteletre méltó intellektuális erőfeszítéseiből, sok kínlódás árán megalkotott programjaiból.